Az ókori eszperantó kultúra kutatása jelenleg még igencsak gyerekcipőben jár, minden bizonnyal a ránk maradt emlékek igen alacsony száma miatt. Tanulmányomban néhány adattal szeretnék rávilágítani e stúdium fontosságára és az előtte álló kutatási terület roppant méreteire.

Mai tudásunk szerint azt a nyelvet, amely Európában az egész történelem során a legnagyobb területen terjedt el, az ókori eszperantó törzsek beszélték. Annak ellenére, hogy kőbe vésett feliratok nem maradtak ránk, igen jól rekonstruálhatjuk az ókori eszperantó szállásterület határait, ha megnézzük, mely mai nyelvek őriznek még mindig eszperantó szavakat.

Az eszperantó törzsek szállásterületének központja a mai Francia-, Német- és Olaszország területén lehetett valahol, valószínűleg mindhárom vidéken volt egy-egy jelentős műveltségi centrum. A mai francia, német és olasz nyelv hemzseg az eszperantó jövevényszavaktól, amilyenek a francia homme, pardon, salut, a német Tag, haben, lernen, az olasz caro, vieni, fromaggio. E szavak a szófajok és témakörök legszélesebb skáláját ölelik fel, az eszperantók és e három nép kapcsolata tehát igen szoros és napi rendszerességű lehetett.

Ha a francia, német és olasz nyelvterület találkozási pontját keressük, megpróbálhatunk rábukkanni arra a helyre, ahonnan az eszperantó kultúra szétsugárzott Európában. Ez a hely geometriai vizsgálatokkal megtalálható, és meg is találtuk. Talán itt alakult ki háromezer évvel ezelőtt az eszperantó nép, talán máshonnan érkezett ide, ezt még nem tudjuk -- mindenesetre innen indult el nyelvük, hogy a kontinensre elvigye a kor modern műveltségét. Ez a hely Svájcban van, a mai Valais kanton területén, Fiesch városában, a Vogelstrasse tizenhetes szám alatt.

Az eszperantók valódi őshazájáról egyelőre semmit sem tudunk (akár a Jungfrau oldalán is élhettek, hiszen ez a hegy is eszperantó nevet visel: juna fraŭlino), annál több ismeretünk van római kori és későbbi kulturális hatásukról. Egyértelmű, hogy az összes európai nyelv közül az eszperantó az egyetlen, amely legalábbis egyidős a latinnal, hiszen ez az egyetlen nyelv, amelyben a latin homo szó azonos formában és jelentésben megtalálható; az összes többi nyelv vagy megváltozott formában és jelentésben, vagy sehogyan sem vette át. A kutatókat sokáig zavarba hozta, hogy míg a latin kulturális befolyásról írott emlékek tömege tanúskodik Európa minden sarkában, az eszperantó hatásnak ebből a korból nincsen nyoma. Néhányan azt feltételezik, hogy a gyorsan növekvő birodalom, amely államnyelvként a latint használta, elnyomta és háttérbe szorította az eszperantót; ez azonban csak része lehet az igazságnak, hiszen a latin minden más nyelvet elnyomott (az akkori fontos kultúrnyelvek, a héber, a görög és az egyiptomi kivételével), például az etruszkot is, mégis maradtak ránk etruszk feliratok, igaz, nagyon kis számban. Eszperantó feliratok azonban egyáltalán nincsenek.

Nyilvánvaló képtelenség azt feltételezni, hogy éppen ebben a korban, amikor az írásbeliség olyan fontos volt a tanult emberek számára; ebben a korban, amikor az olyan apró törzsek, mint az etruszkok és az illírek, is készítettek kőbe vésett feliratokat; éppen ebben a korban egy ilyen hatalmas nép teljesen írás nélkül maradt volna. Kellett hogy legyenek írásműveik, és ha a latinok háborúban álltak velük (amire jelenleg semmilyen nyom sem utal), akkor sem pusztíthatták el minden kőbe vésett nyelvemléküket. Az egyetlen magyarázat ezek hiányára az, hogy nem használtak sem követ, sem agyagtáblát.

A kereszténység előtti eszperantók vallási életéről semmit sem tudunk. Fel kell tételeznünk, hogy nem tartozott szokásaik közé a halottaknak sírkövet állítani, vagy ha igen, arra nem véstek feliratot. Gazdasági életüket, költészetüket, politikájukat pedig azért nem őrzik ránk maradt művek, mert ezeket elpusztította az idő. Mivel a latin, görög, héber kéziratok megmaradtak nemhogy kövön, de még pergamenen is, az eszperantók kétségtelenül mulandóbb anyagot használtak. Tehát ismerték a papírt, és egyedül arra írtak.

Ez már elvezet minket annak megsejtéséig, hogy az ókori eszperantó kultúra magas technikai fokon állott. Csakugyan, ezt a nyelvészet pontosan ki tudja mutatni. Előbb azonban be kell bizonyítanunk, hogy az eszperantó nemcsak kortársa a latinnak, de idősebb is nála.

Mint tudjuk, a világ nyelvei hosszú ideje a fokozatos bonyolultabbá válás útján haladnak. Ez a legkülönbözőbb módokon érvényesül; például a németben az egyszerű személyragos igealakokat (spräche) felváltják a segédigével képzett hosszabb alakok (sprechen würde); a franciában hasonlóképpen (je vis helyett j’ai vu); a magyarban a rövid igéket váltják fel a segédigével ellátott hosszabb igék (eladjuk helyett értékesítésre kerül); stb. Logikus tehát, hogy az a nyelv, amelynek nyelvtana a legegyszerűbb, egyszersmind a legidősebb mind közül. Nem véletlen, hogy az eszperantóban egyetlen formában létező kara "kedves" az olaszban már két formát vesz föl: caro/cara "kedves". (Ugyanezt a szót vették át jelentésmódosulással az amerikai törzsek, arra a fogalomra alkalmazva, ami nekik a legkedvesebb: car.)

Nyilvánvaló tehát, hogy ha ugyanazt a fogalmat a latinban a terjedelmes birota ignifero latice incita kifejezés jelöli, eszperantóban pedig a tömör motorbiciklo, akkor a bonyolultabbá válás nyelvi jelensége miatt ez utóbbinak kell a régebbinek lennie. Ha azonban ez a régebbi, akkor ez azt jelenti, hogy az eszperantók a motorbiciklit már a római kor előtt ismerték.

Más a helyzet, de azonos az eredmény a televidilo szó esetén, amely távol-lát-eszköz formában bontható elemeire. Ezt a szót megtaláljuk az összes európai nyelvben, a német kivételével, de a vidilo utótag a többségükben vízióvá alakult; ami nyilvánvaló tévedés, hiszen a vízió látomást, képzelt látványt jelent, a televidilo ellenben egy nagyon is valóságos, kézzelfogható technikai eszköz. Nehezen lenne hihető, hogy ha majdnem az összes akkori európai nép tévesen nevez meg egy tárgyat, akkor éppen az eszperantók emelkednek felül a fogalmak elmosódásának jelenségén és állítják vissza nyelvükben annak helyes formáját. Az egyetlen logikus következtetés, hogy előbb volt az eszperantó televidilo, s csak azután alakult ki a többi nyelvi forma. Figyelemre méltó, hogy az -il- eszközképzőt egyikben sem találjuk meg, ezt egyetlen európai nyelv sem vette át. A szláv nyelvek azonban megtartották a szó d hangját (televydání, telewydanie), míg a nyugatiak nem, ami arra mutat, hogy az eszperantóknak legalábbis ezen a területen szorosabb volt a kapcsolatuk a keleti, mint a nyugati nyelvekkel. Egészen bizonyos például, hogy ezekben az időkben nem üzemeltek eszperantó tulajdonú tévécsatornák német nyelvterületen, hiszen akkor közvetlenül vették volna át a szót és nem fordítják le úgy, hogy Fernseh. Feltehetően az eszperantó tévécsatornák vételkörzete szláv nyelvterületre korlátozódott.

Eszperantó tulajdonú vasút sem üzemelhetett az ókori Németországban, de annál inkább Olaszországban, hiszen a fervojo bekerült az olaszba (ferrovia), de kimaradt a németből (Eisenbahn).

Ugyanakkor viszont az eszperantó radio az összes európai nyelvben megtalálható, de nem mindegyikben használatos mindhárom értelemben (matematikai sugár, rádiusz; fizikai sugárnyaláb; hírközlő eszköz). Például a magyarban csak a harmadik jelentés található meg, az elsőre a módosított rádiusz szót használjuk, azt is ritkán, a másodikra csak magyar szót. Tehát valószínűsíthető, hogy az ókori Magyarország (Panonio) területén, hasonlóképpen egész Európában voltak eszperantó rádióállomások, de nem mindenütt voltak fizikai kutatóintézetek.

A magyar rádiusz végződése átvezet minket ahhoz a kérdéshez: vajon miért van, hogy a latinban az -us lett a leggyakoribb szóvégződés, éppen az, ami az eszperantóban a feltételes módot jelöli? Nyilván nem lehet véletlen. Tekintsük a gyakori római személyneveket, igen soknál rekonstruálható az eszperantó jelentés, ha töredékesen is. Romulus -- rom-ul-us, római ember volna. Numa Pompilius -- nuna pomp-il-us, jelenlegi pompás eszköz volna. Ez Róma első két királyának neve. Császárnevek: Augustus -- ?-gust-us, ízlene. Domitianus -- dom-?-an-us, házba való volna. Lucius Verus -- lic-us ver-us, szabad lenne (neki valamit), ha igaz volna. Decius -- dec-us, illendő volna. Postumus -- post-um-us, később valami(re alkalmas?) volna. Quintillus -- kvin-il-us, öt eszköz volna. Stb.

Ezek a nevek eszperantó fordításban nem tűnnek igazán dicsőségesnek egy világbirodalom uralkodójára nézve. Mit kezdjünk Lucius Verusszal, aki csak nyolc évig uralkodott a Kr. u. 2. században, és eszperantó neve azt jelenti, hogy csak akkor engednének meg neki valamit (az uralkodást?), ha nem lenne hazug ember? Lehet, hogy Lucius Verus már csak az eszperantók jóindulatából lehetett a birodalom ura?

Mit kezdjünk Domitianusszal, aki tizenhat évig uralkodott a Kr. u. 1. század végén, és neve ha töredékesen is, de kétségbe vonja, hogy beengedhető-e egy becsületes eszperantó polgár házába? (Az "iti" szótöredék, amely eszperantóul nem értelmezhető, mindjárt értelmet nyer, ha latinul tekintjük.)

De ne is ezeket a kései császárocskákat nézzük, akik nem tartoznak Róma leghíresebb uralkodói közé. Róma második királya, a legendás Numa Pompilius neve eszperantó fordításban baljós színezetet nyer: nuna pompilus, most éppen remekül föl lehetne használni. Vajon mire? Milyen politikai céljai lehettek az eszperantóknak kétezer-hétszáz évvel ezelőtt, amikhez föl akarták használni a római királyt?

A legelső király, a városalapító Romulus neve a legnagyobb rejtély. Miért vonja kétségbe ez a név, hogy Róma alapítója római? Nyilván nem lehetett római születésű, hiszen ő alapította Rómát, de miért kellett ezt a névben is kifejezni? Lehetséges, hogy az Örök Város alapítója egy renegát eszperantó törzsfőnök volt?

Láng Attila D., iró
lad@rentahost.net

http://lad.rentahost.net

La supra verko evidente estas sxerco :-)